Egy kezdő tanár feljegyzései

Az elmúlt időben igen-igen komoly változások voltak. A suliból egy főiskolába csöppentem, jó 10 évvel idősebb gyerekek közé; nincs sok órám, de arra rendesen fel kell készülni; és itt akármilyen buták is a hallgatók vagy akármennyire is nem érdekli őket a téma, csak bejönnek, csak kulturáltan viselkednek, csak próbálnak méltók lenni a „hallgató” névre. Erről azt hiszem, hogy később még írok, izgalmas téma lesz ez is.

A közoktatással kapcsolatban meg még mindig ezer gondolatom van. Az első: miért szenvednek az írásoktatással, és miért nem tanítanak gépírást? Ma már ezerszer fontosabb az elektronikus írás, mint kézzel leírni 2-3 sort, szóval ideje lenne elgondolkodni azon, hogy a fizika és kémia felesleges rejtelmei helyett inkább gépírást, KRESZ-t, vagy úszást kellene oktatni. Nem azt mondom, hogy a fizika és a kémia hülyeség, messze nem; csak a képletek és elméleti hülyeségek helyett lehetne értelmes dolgokat tanítani (pl. élelmiszer-adalékok és hatásaik; mi lesz, ha a Domestost meg a hypót összeöntjük; mire jó az ecetsav; miért kell vitaminokat enni; mi az a lúg és a sav, és nem papíron, hanem esetleg kísérletileg bemutatva), olyanokat, amelyek segítenek is valamit az életben, nem üres számok és haszontalan elméleti butaságok. A gépírást meg a KRESZ-t gyerekkorban szinte észrevétlenül meg lehetne tanítani, és akkor nem is kellene fizetni érte (mint az autósiskolákban). Sokkal jobban el lehetne sajátítani fiatal korban, mint utána, amikor már kevésbé fogékony az ember a szabályokra, inkább kibújna alóluk…

Gondoltam, hogy rendes leszek, és az évzáróra meglátogatom régi sulimat. Az utódom folyamatosan írogatta nekem, hogy a gyerekek keresnek, kérdezik, mi van velem, láttak az újságban, számon tartanak, úgyhogy megérdemeltek ennyit, hogy bemenjek. Az új helyemről ugrottam oda kocsival. Természetesen a nagyobbak is felismertek, hangos csókolomokat köszöntek és integettek, olyasféle 7.-es mentalitással. Jövőre ők lesznek az iskola királyai, viszont a bukásokat megúszták, az utódom mindenkit 2-esre zárt le. Állítólag van egy rendelet, miszerint 1,5 fölött kettest kell adni; én ezzel nem értettem volna egyet, a 2-es egy küszöbszint, amelyet el kell érni (miért könnyítenek folyton, tényleg az a cél, hogy lehetőleg mindenki hülye legyen ebben az országban? Legyen a hülye pártoknak szavazóbázisa, vagy mi a cél?). Maximum adtam volna gyorsan egy-két egyest, hogy sikerüljön az 1,5 alá jutni (gonosz vigyor). Kicsit néztem a gyerekeket, és azt, hogy az utódom mennyire jól kezeli őket - igazán neki való munka, nem véletlen, hogy a tantestületben egyetlen férfi van, az igazgató... Nekem nem való a szopás, férfi vagyok (vagy mi a fityfene) - és elnézést az ízléstelen viccért. Azt hiszem, végleg abbahagyom, ez nem nekem való. Minden olvasómnak szép nyarat kívánok!

Bevallom, ez a blog most már elhanyagoltnak számít, de kérem kedves olvasóimat, nézzék el nekem, hogy munkaköröm változásával már sokkal kevésbé érdeklődöm az általános iskolai események iránt. Illetve dehogy: a változások volumenét érzékeltetendő titokban elmondom, hogy az egyik volt angolos kolléganőm diplomamunkáját én bíráltam az egyetemen... Ő mesélt nemrég, nagy megdöbbenésemre pl. azt, hogy egy gyereket sem fog megbuktatni a csoportjaimból. Igen jószívű, de azt hiszem, ez sorozathiba a pedagógusoknál - jót akarnak, jólelkű, jószívű emberek, akik egyre inkább (ebben a gyorsuló világban) azt akarják, hogy a gyereknek MOST legyen jó, most örüljön annak, hogy kettest kapott, ne majd 10 év múlva annak, hogy tud angolul. Hibásak vagyunk mi is, tudom. De ha egyszer nem tudunk kegyetlenkedni. Biztos sokan felhördülnek most, hogy bezzeg az én gyerekem tanára egy állat, de szerintem abból van kevesebb.

A gyerekekre visszaemlékezve eszembe jut az, amit egyszer ők mondtak: ez egy „szabad ország", azt csinálunk, amit akarunk. De nagyon félreértik a dolgot! Már csak azért is, mert simán megfordítják: ha nem akarok, nem tanulok. Nem baj, minden angolul nem megtanuló gyerek előbb-utóbb nálam (nálunk) köt ki magántanítványként, és súlyos ezreseket fog fizetni minden egyes óráért. Mert kell a nyelvvizsga, drágáim, ha nem hiszitek el, akkor is! Ha nekik ez jó, nem bánom, maradhat... Nem elég, hogy a szülők (jobb esetben) adójukkal fizetnek a gyerek taníttatásáért, a gyerek megint fizethet majd. A rendszer tökéletes, és senki se változtatna rajta az Istennek sem. Így megy ez... Mindig ez van, ha túl nagy a Libero.

Egy reformötlettel is előállnék azonnal, mielőtt még megvádolnának, hogy csak kritizálok, de nincs javaslatom. Mivel tankötelezettség van 18 éves korig, minden barmot, ha kell, ha nem, bent kell tartani az iskolában. Első megoldás: tankötelezettség újra 14 éves korig. 2. - és ez a nehezebb -: az unalmas, fölösleges tárgyi tudás, magoltatás helyett valami kézzel foghatót kell felmutatni az unatkozó gyerekeknek (erről egy felnőtt tanítványom talált ki tetszetős elképzelést), vagyis olyasmit, amely hamar bebizonyítja nekik, hogy érdemes tanulni és a tanultakat az életben alkalmazni. Életszerű iskola, ez lehetne a projekt címe. Tanuljunk meg kitölteni egy sárga csekket, és segítsünk a szüleinknek ebben, adjuk is fel - mekkora öröm lenne!; vagy tanuljuk meg, mi az, hogy adó, mik az állam feladatai, hogy ismerjük a jogainkat, és tudjuk, mit kell tennünk; esetleg értsük meg egy menő angol popdal szövegét, és dicsekedjünk el a barátainknak, hogy ezt is értjük. Lehet, hogy működne? Csak túl nagy meló lenne, a mostani gárda nem örülne neki. Minden újító kezdeményezést megfojtanak, egy közeli rokonom mesélte el nekem legékesebben, hogy milyen módszerekkel...

Ma az iskola és a szülők helyett a média neveli a gyereket, és ne feledkezzünk meg a kortárscsoport erős hatásáról sem. Sikk kiugrani cigiért a szomszéd boltba, sikk piát venni a szünetben, sikk minden kötelességet felrúgni és mindent, ami tilos, kipróbálni. Mi is így kezdtük, csak mimögöttünk még ott állt egy kikezdhetetlenül stabil rendszer és egy jó oktatási struktúra, amelyben a jók fejlődtek, a rosszak meg tanultak vagy kihulltak. Ma 70 ponttal kettes és hármas tanulók mehetnek egyetemre, és ott kedvükre bukdácsolhatnak. Micsoda fejlődés! Emellett megvan a sokéves lemaradás a készségfejlesztés és a tananyagok terén. Ideje bevallani: benne vagyunk nyakig, elvtársak!

Nem is olyan rossz a helyzetem. Nem ébredek verejtékben rémálmokból, nincsenek szorongásaim és félelmeim. Úgy látszik, megúsztam a tanításos kalandot maradandó károsodás nélkül :-). Persze sokat gondolok rájuk, már csak azért is, mert azóta „előléptem a homályból" és sok embernek elmondtam, hogy ez az én kis blogom, olvassa el, ha akarja. Sok-sok pozitív visszajelzést kaptam. Ezúton is köszönöm őket.

A gyerekek remélem jól vannak. Néha-néha látom valamelyiket az utcán, nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy nem köszönnek - ez már biztos generációs hiba, másra nem tudok gyanakodni. Én még speciel az ellenségeimnek is köszönök, mert ez mégiscsak alap, és szerintem én semennyire sem voltam az ellenségük... A hetedikesekről annyit, hogy még az egyik csoportot tőlem átvevő kolléganő is meg volt döbbenve, milyenek ezek a gyerekek - szóval most már biztos, hogy kifogtam egy nagyon kellemes, kezdőtanárt különösen próbára tevő csapatot. A kollegina mesélte, hogy amikor bement, ilyesmiket mondtak a gyerekek: a régi tanár „biztos beállt a maffiába". (OFF: Igen, hogy rátok küldjek egy lángszórós egységet és felégessem az egész büdös iskolát!!!)

ON: A múltkor két főiskolai tanárral utaztam haza a vonaton, nekik meséltem el, hogy mennyire sok joga van a gyerekeknek, mennyire kevés lehetősége (és milyen sok kötelessége!) a tanároknak, és milyen ostoba az egész rendszer. Értetlenül néztek rám. Sőt: közölték, hogy minden az én hibám. Ez megerősít abban, hogy aki a főiskolákon-egyetemeken tanít, annak fogalma sincs az egészről, 10-20 éve nem látott gyereket, és még csak nem is sejti, hogy mi folyik egy mai iskolában. Se a jogok átrendeződéséről, se az oktatás minőségéről, se a gyerekanyag minőségi romlásáról nem hajlandók tudomást venni, bennük még „a padban ül a sok aranyos kis angyalka" kép él. Fundamentális gondban van a magyar oktatás, újra ez az érzésem...

Ezen a héten történt egy óriási jelentőségű esemény. De csak szép sorjában. Kedden bementem és megtartottam az óráimat. Átlagos órák voltak, 5. és 6. óra, amikor már nagyon fáradtak a gyerekek. És ennyi. Többet nem megyek. Másik munkahelyen folytatom a karrierem, elegem lett, nem akarok pár év múlva egy kiégett, élményekben gazdag, ám anyagiakban szegény tanár lenni. Köszönöm minden olvasómnak, hogy olvasta a blogot, óriási segítség volt nekem a testi-lelki gyötrődésekkel teli időkben. Jó volt írni a kudarcokról, a sikerekről. Köszönöm a hozzászólásokat, a kommenteket, a bátorítást, az egyetértést és a vitát.

A gyerekek fegyelmezetten tudomásul vették a távozásomat. A kicsik, akik még csak két éve tanulnak angolul, meg is jegyezték, hogy két év alatt a negyedik tanárt kapják majd. Erre rímelnek igazgatóm januári szavai, miszerint „ennyi pénzért egyszerűen nem lehet angoltanárt kapni", vagy legalábbis jót és hosszú távra nem. Szegény így egyensúlyoz: választhat szakmailag jó és kitartó tanár között, de a kettőt együtt igen ritkán kapja meg. Nem az ő hibája, rendszerhiba.

Amilyen lelkesen indultam, olyan csalódottan, vert hadként, de emelt fővel távozom az iskolából. Ennyi tellett tőlem, csinálja jobban, aki tudja. Megerősödött bennem, hogy (kis túlzással) inkább lennék munkanélküli, mint iskolai tanár - és ez kritika az egész rendszerről, de saját magamról is. (Persze nyelviskola nincs kizárva :-)). A végső következtetésem pedig, az eddig leírtak mellett, az, hogy minden gyerek annyira más, tulajdonképpen mindnek egy saját magántanár kellene (az lenne ám az igazi elitképzés) - csakhogy ezzel az a bökkenő, hogy így egy csapásra megszűnne a közösségi életre nevelés. A kettő között kellene egyensúlyozni. Marad kívánatos célként az a fejlett módszer, amelyet a jobb nyugati - és főleg a sikeres távol-keleti - országokban már régóta alkalmaznak: a magoltatás helyett a csoportmunkára, kooperációra nevelés, a közös problémák közös, együttműködő megoldása, a csoporttagok által elfogadott közösségi normák kialakítása és fenntartása. Ez lehetne a magyar jövő is.

Mindenkit szeretettel üdvözöl: a házigazda.

PS. A blog nem szűnik meg; mivel kevés híján egy oktatási reformnyi gondolat gyűlt össze a fejemben, azért néha írok egy-egy bejegyzést később is. Talán az új munkahelyemről is... Várom a szíves hozzászólásokat.

Az egyik kis negyedikesem most volt pszichológiai vizsgálaton. Most állapították meg róla, hogy diszlexiás, gyenge az írásképe és a figyelme túlságosan elkalandozó, ezért felmentést kapott helyesírásból. Ez - szerinte - azzal egyenértékű, hogy soha többé nem kell írnia (ennek megfelelően egész órán nem írt semmit). Nem tudom, ezt ki mondta neki, én annyit láttam a papíron, hogy inkább a gyermek szóbeli értékelését kell előtérbe helyeznem, de azt, hogy nem kellene írnia, azt nem. Ha ő ezt így könyveli el, ismét gazdagodtunk egy semmirekellő, lusta emberrel, akinek pecsétes papírja van arról, hogy soha többet nem kell törekednie a fejlődésre. Na erről beszéltem egypár bejegyzéssel korábban, most a bizonyítékot is megkaptam.

A hetedikesek viselkedése botrányos. Az, hogy letegeznek és ezt viccesnek gondolják, még talán elmegy - ezen minden gyerek túlesik egyszer. De amikor olyasmit mondanak - egyenesen a szemembe -, hogy „maga egy akkora geci", meg „rohadt geci szemét", vagy „a tanár úrnak rossz kedve van, hogy dolgozatot írat velünk, bassza meg a barátnőjét otthon, aztán jó kedve lesz", felmegy bennem a pumpa. A legjobb az, hogy ha nem lennék tanár, úgy szájon vágnám őket, hogy kitörnének a fogaik - de így, hogy tanár vagyok, kénytelen vagyok tűrni, maximum beírást adhatok. Ha visszaszólok, föl vannak háborodva. Hol itt az igazság? Engem ki véd meg a bunkó gyerekektől? Őket védi a törvény, a hivatal, engem a legkisebb hibáért felelősségre vonnak - ők meg azt csinálnak, amit akarnak? Már elnézést... Néha azzal próbálkoznak, hogy angolul mondanak trágárságokat (érdekes, ezeket azonnal megjegyzik), mint pl. „fuck you stupid gay", „fuck pussy" és társaik. Külön öröm, amikor felelősségre von a gyerek. „Ez miért kettes?" (- Mert ennyit tudsz - mondanám.) „Miért szólt az osztályfőnöknek, mit csináltam ma?" (- Mert bunkón viselkedtél az órámon és hangoskodtál, ráadásul hónapok óta csinálod.) Annyira tudják adni az ártatlan bárányt, hogy az valami hihetetlen. Videóra vesznek az órán, lefotóznak (legalább lesz pár értelmes képük :-)), és minden a telefon körül mozog náluk, mintha az lenne az isten. Mikor megemlítem, hogy a felvételek készítése a házirend szerint is tilos, csak röhögnek. Amikor én véletlenül nem normálisnak vagy ne adj' isten parasztnak nevezem őket,mélységesen fel vannak háborodva. Merthogy azt tiltja a házirend. És azt is - mondják -, hogy egyest adjak nekik, ha rosszak. Ezúton jelentem: engem meg nem érdekel.

Ismét azt a következtetést vontam le, hogy a szülők nem törődnek a gyerekükkel. A jövő nemzedékei nem tudnak és nem akarnak viselkedni. A múltkor, mikor a bemutatkozást tanultuk, kiderült, hogy nincs jövőképük, nincs hobbijuk, nem is akarnak tanulni - az érdeklődési körük is nulla. Három dolog érdekli őket, a telefon, a számítógép és az ivás (meg a cigi). És tényleg tisztelet annak a pár rendes gyereknek, aki csöndben van az órán és tanul. Az egyik deviáns azzal kezdte, hogy az órán el akarta mesélni, mennyit és mit ivott a hétvégén. A másik az össze-vissza karcolt csuklóját mutogatta nekem. Látszik, hogy szeretetre vágynak, de alkalmatlanok arra, hogy szeressék őket. Itt van a kutya elásva. És ez óriási gond. Nem is tudják, milyen egy rendes, kedves, szerethető ember, mert nem is nagyon látnak olyant. A társadalom rossz példát mutat nekik. Szerintem alapvető motivációjuk a szeretetéhség, az, hogy valaki figyeljen rájuk, ezért feltűnősködnek állandóan, ezért vívják ki mindenki haragját (jobb híján), mert ez az odafigyelés is jobb, mint a semmi. Beteg logika, de érthető. Talán ha jobban - pozitívabban is - odafigyelnének rájuk, megnyugodnának, és nem keresnék mindenáron a feltűnést, a láthatóvá válást, mert éreznék, hogy a család, az iskola és a társadalom törődik velük. Visszajutottunk hát az alapproblémához. A beteg társadalom beteggé teszi a gyerekeket is.

Papíralapú társadalom a miénk - szól a rendkívül bölcs ám sajnos igaz közhely. És tényleg. Első nap, már belépésem pillanatában alá kellett írnom vagy 10 papírt, bár ezek főleg a szerződésemmel voltak kapcsolatosak. Jópár papírt kaptam ilyen-olyan iskolai ügyekről (felelősök, helyettesítés, minőségbiztosítás, meg még ezer nyavalya). És nekem is kellett hoznom magamról jópár dokumentumot és igazolást. Külön öröm, hogy a portán van jelenléti ív, a tanáriban van óratartási napló, és a három osztályból összerakott csoportjaim jegyeit vezetnem kell a három különböző naplóban. A kicsiknek pedig van egy csodálatos szöveges értékelése, amelynek a kitöltését segítendő kaptunk egy rendkívül buta programot (e-napló, vagy mi a neve). A beleírt sablon jellemzések miatt értelmetlen az egész, csak pluszteher a pedagógus vállán. Már a kicsik is jegyekben gondolkodnak, magasról tojnak a szöveges értékelésre. Tök jó, hogy az óratartás mellett vadászhatok a naplókra, töltögethetek ki mindenféle statisztikákat, és még ne idegeskedjek... Ha tényleg bevezetnénk az egyik barátom által javasolt „dolgozz úgy, amennyit fizetnek" programot, nem tudom, mi lenne. Így is kaotikus az adminisztráció, de ha még a tanárok ügyszeretete sem tartaná össze... Gondolom, hogy a minisztériumi kartársakat csak a számok, a statisztikák érdeklik. A számok mögött meg gyönyörűen eltűnik a nevelő-oktató munka, csak az látszik, hogy hány tanár tanít hány gyereket, hány óra van egy héten, és hányas átlaga van a tanulóknak. Fenomenális.

Az ember a papírok mögött eltűnik. Például az is, hogy amikor a legutóbb az igazgatóval beszéltem, megemlítette, hogy csupa pozitív visszajelzést kap a szülőktől, hogy ilyen tanár ezer éve nem volt alsó tagozatban, hogy „emberségesen beszélek a gyerekekkel", és még sok mást. Ezek a szakma szép pillanatai, azt hiszem, ennél szebbet el sem tudok képzelni; csak ez sajnos nem feledteti velem azt a rengeteg rosszat, amit az órákon kapok. A nagyobbak ugyanis brutálisan hülyék: még egy átlag „rossz gyereknél" is rosszabbak - tudom, mert én is az voltam annakidején (a szó „klasszikus" értelmében). Ezeket már saját magukon kívül semmi más sem érdekli. Ha egy kicsit engedek, azonnal szemétkednek. Ha beígérem az egyest és nem írom be, hülyének néznek. Ha beszedem az ellenőrzőt és nem vések bele egy beírást, kiröhögnek. A múltkor addig könyörögtek, hogy a rosszul sikerült dolgozat jegyeit nem írtam be. Csak azt tudnám, miért vagyok ilyen rendes. Amúgy is állandóan üzletelnek - adjam vissza az ellenőrzőt, akkor jó lesz az órákon, ilyesmivel akarnak megvesztegetni. Hát csak azért sem hagyom magam! Most már mélységesen egyetértek a kollégáimmal és a testvéremmel, aki szintén tanár, hogy csak a spártai fegyelem, a poroszos keménységű módszer lehet eredményes. Ezt persze gondolom minden kezdő tanár csak a saját bőrén tanulja meg, mert eleinte én is idealista voltam: azt gondoltam, ha én rendes leszek, a gyerekek is. Egy nagy frászt! A múlt héten már ki kellett osztanom egy csomó egyest, feleltetnem kellett egy csomó hangadót, hogy rend legyen. Egy ellenőrzőt is elvettem, és a kollégák tanácsára bele is fogok írni, különben megint csak hülyét csinálnék magamból. Erről, újra le kell írnom, az egyetemen semmit sem tanultunk. Így mennek itt a dolgok.

A mai világban már-már külön propagandát kell folytatni a tudományok, a tudományosság érdekében. A természettudományok művelői egyre kevesebben vannak, az egyetemek TTK-i konganak az ürességtől - még a pályázatokat is úgy írják ki, hogy az MTMI (matematika, természettudomány, informatika) képzések előnyben részesülnek. Ez mind csak a felszín, persze, az alapprobléma az iskolákban kezdődik. A médiának és az áltudományoknak hála a tudomány- és tudástisztelet nulla a gyerekekben. A pénz fontos, minek a tudás - mondja az egyszerű gyerek. Hoppá! Itt az alapprobléma. A tudás nem egyenlő a pénzzel (de még a megbecsültséggel sem), aki sokat tanul, attól még bőven éhen halhat. A magyar társadalom elfelejtette tisztelni a tudást, ez itt a baj. Persze (többek között) a tanár tudásáról van itt szó, amely - tudjuk - sokszor nem éppen makulátlan. Ez a második probléma: a tanárképzés romló színvonala, az iszonyatos kontraszelekció. Hülye gyerek - hülye középiskolás - hülye egyetemista - hülye diplomás. Nagyjából ez a képlet, tisztelet a kivételnek. A kör bezárult. A tanárképzést is meg kellene reformálni (mennyit dumálnak erről a rádióban, csak éppen senki nem tesz semmit). Csak olyannak szabadna egyetemen tanítani és minisztériumban dolgozni, aki legalább 3-4 évet lehúzott általános iskolában, és nem elitsuliban, hanem egy találomra kijelölt vidéki iskolában. Csak hogy tudja, milyen a rideg magyar valóság.

A mi iskolánk is tele van SNI gyerekekkel. Hogy ez mit takar? Speciális nevelési igényű gyerekek. Ezeket az én koromban egyszerűen bénának neveztük. Volt külön sulijuk, ahol boldogan élhettek. Nem volt diszlexiás meg diszgráfiás gyerek, hanem lusta gyerek volt, aki nem akart megtanulni írni és olvasni. A szemléletmódban bekövetkezett váltás világos. Ne kényszerítsük arra, hogy tanuljon, ne zárkóztassuk föl, ne a „normális" gyerek legyen a mérce, hadd maradjon hülye, hiszen Simicska óta tudjuk, hogy hülyének lenni állampolgári jog. Az iskolák tele vannak fejlesztő pedagógusokkal, a külön szoba, minden adott - az eredmény pedig egy nagy zérus. Nálam a kis negyedikes azzal büszkélkedik (!), hogy ő diszgráfiás és fel van mentve helyesírásból. Nem iskolába való az ilyen, hanem a „speciális gyerekeknek fenntartott intézménybe". Mi még lazán kiröhögtük volna. Az egész magyar társadalom szintjén el kellene dönteni, hogy miért mindig a hülyéket részesítjük előnyben, miért nem a jóknak, okosaknak segítünk? Mert az tanul magától is? Sovány érv. A bénákra elvesztegetett idő helyett zseniket kellene nevelni, a sok középszerű helyett kevés zsenit. Mint a két világháború között, amikor Magyarország több Nobel-díjast adott a világnak, mint más nemzetek összesen. Milyen a jó iskola? „Ha nem tudtad a leckét, akkor ujjal mutogattak rád az osztálytársaid" - mondta Hauber Zsolt, a Bonanza Banzai zenésze a maga iskolájáról. Az én iskolámban most inkább az az elv, hogy „ne tanulj, te hülye, mi se tanulunk." Csak gratulálni tudok.

Nem lenne szabad mindenkit egy kalap alá venni. A piacon miért alkalmaznak a nyelviskolák szintfelmérőket? Mert tudják, hogy nem kerülhet mindenki azonos csoportba. Ők tudják, a megélhetésük múlik rajta. Az állam ezt miért nem ismeri fel? A sokféle gyereknek sokféle oktatás kell, és igenis, a jókat ki kell emelni és fejleszteni, a rosszakat meg fel kell zárkóztatni. De külön. Ez elengedhetetlen. Óriási a tanár felelőssége is. Hitler azért lett diktátor, mert nem vették fel az akadémia festő szakára, építészmérnök pedig nem akart lenni, mert ahhoz le kellett volna érettségiznie. Így lett politikus: egy festő-professzor miatt, aki nem vette föl. Pedig jó festő volt. A mai tanárok sem tudnának jobban dönteni. Pedig sokszor nekik kéne. És sokszor félnek is. A média tele van tanárverésekkel, elküldött, megalázott tanárokkal. Érdekes, egy orvossal senki sem cécózik, mindenki ájult tisztelettel járul elé - a tanár miért kivétel? Hiszen ő is egész életeket befolyásol a munkájával. Ja, hogy a tanteremben nincs vészhelyzet, azonnali életveszély? Még nincs... majd pár év múlva.

Minden életképes és valamirevaló társadalom alapja a dolgos, törvénytisztelő polgár. Ennek megteremtése a szülők mellett az iskola feladata - míg régen a falusi-városi közösségeknek komoly nevelő és bűnvisszatartó ereje volt, ezek a közösségek a mai napra eltűntek, felülírta őket a jogállamiság és az igazságszolgáltatás modern eszméje, az egyén teljes (vagy annak hitt) szabadságába vetett hit. Iskolára pedig a speciális, egy ember vagy egy szülői pár által már át nem adható tudásanyag miatt van szükség. Bár sokan vitatják az iskola létjogosultságát, mi most fogadjuk el, hogy feltehetőleg még több száz évig fönnmarad a kötelező iskoláztatás intézménye. A keretek tehát több évszázada kialakultak, és a mai napig működnek - a társadalom és az őt megtestesítő állam így véli biztosíthatónak a társadalom reprodukcióját és hosszú távú fennmaradását.

Igen ám, de a puszta keretek fenntartása nem elég. Vannak iskolák-épületek. De mit ér egy épület tartalom, az őt megtöltő ember nélkül? Mit ér egy olyan iskolarendszer, amely még legalapvetőbb feladatainak sem tud megfelelni? Ha egy épületet teletömünk tanárokkal és gyerekekkel, az attól még nem lesz iskola. Még attól sem, ha padokat és székeket veszünk és táblákat rakunk a falra. Az iskola a tanártól lesz iskola, attól a személytől, amely a gyereket a szépre-jóra oktatja. Ez a személy kell, hogy megtanítsa a gyereket arra, hogy kötelességei, feladatai vannak, hogy az élet nem mindig igazságos, hogy a tudás sokat ér. Ennek a személynek kellene példaképül szolgálnia a felnövekvő kicsik számára. Követni, utánozni való példaképnek kellene lennie, kiegyensúlyozott, boldog embernek, nem valamiféle tudásátadó gépnek, hiszen erőszakkal úgysem megy, senkit sem lehet tanulásra kényszeríteni.

Ebben látom én a mindenkori politika felelősségét. Miért jutottunk el ide, „miért hagytuk (hagyták), hogy így legyen?" Magyarországon ma és sok-sok éve politikai akarat van arra, hogy az iskola ne végezhesse el alapvető feladatát, amelynek az oktatás mellett magában kellene foglalnia a tehetséggondozást és a felzárkóztatást is. A kormányok - mindegyik - szépen lassan vették el a tanártól a jogokat, szépen lassan a lehetetlenségig tágították az iskola feladatait, és szépen lassan annyi jogot adtak a gyerekek kezébe, hogy az iskola szinte üres díszletté vált - az előadás megy, a munka folyik, de van eredménye? Ha a gyerkőc itt nem tanulja meg, kicsi korában, hogy mi a dolga, mikor fogja? Mi lesz abból, aki 3 éves korától csak azt hallja, hogy neki mennyi joga van, a kötelességeiről pedig jobb esetben szabadon dönt, rosszabb esetben megfeledkezik? Mert mit hall a tanár: nehogy túlterheld, nehogy árts neki, hagyd békén, ő is ember, jogai vannak stb. Ez mind így igaz. Csak az a baj vele, hogy a gyerek még nem teljes jogú állampolgár. Tanulnia kell, hiszen magától nem képes a fejlődésre, vagy csak nagyon korlátozott mértékben, ezért segítségre van szüksége, amelyet a társadalom felnőtt tagjaitól kaphat meg.

Ezt adná meg neki egy jól működő iskola. És ettől a segítségtől fosztja meg őket az a fene nagy jog (és, a másik oldalról, jogtalanság). Minek hallgassak a tanárra, hiszen ő is csak egy sima ember, érvel a gyerek. Persze, mert a politika és a média elhitette a társadalommal, hogy a tanár „szolgáltató." Már a szótól feláll a szőr a hátamon. Ha nem tetszik, lecseréljük, bepereljük, kirúgatjuk, horribile dictu megverjük, hiszen csak szolgáltat, akár egy fodrász. Szegény küzd, dolgozik, aztán kap egy jó seggberúgást, meg pedagógusnapon egy szál virágot, amiről azt se tudja a gyerek, miért adja át... A hatalom mintha direkt tönkretenné az oktatást. A tanárok megbecsültségéről már írtam. A fizetésükről is. Arról is, hogy a gyereknek - a leghülyébbnek is - mindenhez joga van. Elnézést, a jó tanuló, jóravaló, szorgalmas gyereknek miért nincs joga a zavartalan, emberséges oktatáshoz? Miért mások hülye, neveletlen gyerekeivel kell egy osztályban ülnie? A tanárnak miért nincs joga a nyugodt, emberi munkavégzéshez, a félelemmentes, megbecsült munkához? Miért kell mindent és mindenkit egy kalap alá venni, miközben a teljes struktúra lassan már csak díszlet az intézményesített züllesztéshez? Durva szavak, tudom, de komolyan gondolom őket. A nyakló nélküli integrálás (szép szó: koedukáció) csak a különbségek mélyítéséhez vezet, és valójában nem old meg semmit. Illetve egyvalamit biztos: az a pár okos gyerek előbb hozzáhülyül a sok hülyéhez, mint fordítva (és ennek már most látom a hátborzongató jeleit). Ha tanulni akar, lestréberezik, nem hagyják, mert törvény, hogy a legjobb sem emelkedhet sokkal a csoportszínvonal fölé. A rosszul nevelt, viselkedni képtelen gyerekek megfojtják a jövő tudósait, urambocsá' Einsteinjeit a maguk szemellenzős kreténségével. Hát könyörgöm, nem az lenne a cél, hogy zseniális elméket, nem pedig középszerű átlagembereket neveljünk? A „szakértők" meg csak okoskodnak a minisztériumban meg a hivatalokban, nagy levegőt vesznek, kacsintanak egyet, és rezzenéstelen arccal aláírják a következő ostoba törvényt...

Amúgy édesek, okosak, tényleg tanulnak, ha így haladunk, nyolcadikra egy csomó mindent fognak tudni angolul. Nagyon fog az agyuk. Ezért sem hiszem el a demagóg dumát (pedig néha hajlamos lennék rá), hogy „a mai gyerekek butábbak, mint a tegnapiak". Egyáltalán nem. Legfeljebb kevesebbet foglalkoznak velük, mert nincsenek társadalmi közösségek és atomizálódik a társadalom. Nem büntethetünk olyan dologért, amiről a gyerek nem tehet. Hogy igazodjon el egy 9 éves gyerek egyedül? Kézen kell fogni, és segíteni kell neki. Amúgy valahogy azt érzem, hogy szeretnek. Ez persze nem nagy szám egy olyan embernek, akit hagyományosan imádnak a gyerekek, kisbabától kisiskolásig, aki hajlamos összekoszolni magát is a homokozóban, hogy megnevettesse a kicsiket, de ez más - itt sok gyerekről van szó, akik ott maradnak az óra után csak azért, hogy beszélgethessenek velem. Ez a szeretet pedig kötelez.

A nagyobbakkal is kezdünk jóban lenni. Talán előbb-utóbb megérzik, hogy a törődés, a következetes, de baráti rávezetés a munkára nekik szól, és hogy nem valami „átlagtanár" vagyok, hanem inkább egyfajta segítő. Nem kényszerítem őket, mert az ellenállást szül, hanem türelmes vagyok, várok, érvelek, és a humort sem vetem el. Májusra-júniusra meg kell érnie a gyümölcsnek. A legnagyobb gond a hangadók megfékezése, a többi már általában rutinfeladat. Ez általában 5 percre sikerül, addig az értelmesebbjének el tudok magyarázni egy-egy dolgot. Azért egy-egy beírással, egyessel lehet fenyegetőzni, de általában nem történik meg a „beírás". Csak majd ha nagyon elkanászodnak. Egyre jobban összeszokunk, lehet, hogy pár rettenetes hónap után már működni fog a tanár-diák viszony? Kíváncsi leszek...

Egy másik érdekes észrevételem az volt, hogy minden gyerek kivétel nélkül - a fiúk is - azonnal hangos „csókolom" köszöntéssel fogadnak, ha meglátnak. Mindig mondom, hogy köszönjenek „jó napot"-tal, de sosem sikerül nekik. Rájöttem, miért: kizárólag nők tanítják őket, akiket el lehet rendezni egy laza csókolommal, és eszükbe sem jut, hogy máshogy is lehet köszönni. Szóval már ezt is oktatni kell(ene). Erről eszembe jut egy régi közhely, miszerint elnőiesedik a tanári szakma, meg egy bölcs mondás, miszerint minden munkahelyen, ahol sok a munka és kevés a pénz, nők vannak. Mennyire igaz! És most, hogy nőnap van, hadd hajtsak fejet azelőtt a több ezer nő előtt, aki gyerekeket tanít és nevel ebben az országban. Tényleg megérdemlik a tiszteletet. See you next week.